|
Megtelt pergamen
Caley Andrews 2011.01.09. 10:25
 Pansy Parkinson prefektusi kötelességét teljesítve a rosszalkodó alsóbb éveseket teszi helyre, mikor Alecto Carrow mit sem törődve a tényekkel, a hetedéves lányt küldi büntetőmunkára. És hogy a halálfaló két legyet üssön egy csapásra, az idő közben a lány mellett kiálló Zambinit is megbünteti. A két mardekáros megalázottan indulnak az egy hónapos büntetőmunkára, s bár nem tudják, csak érzik, hogy egy történet a vége felé közeledik. A régi szép idők elmúltak, már nincsenek biztonságban Draco mellett, aki napról napra egyre kisebb darabokra törik össze. Életük pergamenje lassan betelik, hogy egy másikon új történet vehesse kezdetét.
Megtelt pergamen
Hűvös őszi éjjel volt, a falevelek már a földet takarták, mégis két hangosan trappoló mardekáros tartott lefelé a lejtőn. Fényt, a kastélyban helyenként pislákoló gyertyák adtak. A vadőrlak már hónapok óta üresen állt, pókhálók borították, s bogarak költöztek belé. Ahogy távolodtak a kastélytól, úgy halványult a fény is, büntetőmunkára igyekeztek, de még maguk sem tudták, mi lesz a feladatuk. Nem voltak ehhez hozzászokva, eddig minden csínyt megúsztak, s nem hitték, hogy pont akkor csap le a ménkű, mikor iskolájukat halálfalók irányítják.
- Feszültnek tűnsz, Parkinson – kezdeményezett beszélgetést Blaise, csevegő hangon.
- Egy percre sem tudod befogni, ugye, Zambini? – válaszolt csípősen Pansy, s tüntető jelleggel gyorsított tempóján.
- Nem tehetek róla, hogy Carrow-ék nem szívlelik Malfoy barátait – forgatta barna szemeit a fiú.
- Oh, már csak simán Malfoy? – torpant meg a lány, s fordult szembe a fiúval. – Azt hittem, legalább te igaz barátja vagy Dracónak!
- Ott van neki Crak és Monstro…
- Az a két idióta csak azért követi őt nyál csorgatva, mert fel sem fogták, mekkora pácban van Draco – vágott közbe a lány, s éjfekete szemei megvillantak.
- Ha Dracónak arra a két sületlen marhára van szüksége, vigye! – tárta szét karjait Blaise, láthatólag sértődötten.
- Draconak olyanokra lenne szüksége, mint te!
- Tavaly sem volt szüksége rám! – tette karba kezeit, s tekintetét is levette a lányról.
- Meg volt zavarodva, az apja az Azkabanban ült, te is kétségbe estél volna! – lépett közelebb, s szinte már könyörgött a fiúnak.
- Ez nem kifogás, és lásd be, ha te nem lógnál Malfoy nyakán, és én nem szántalak volna meg, hogy a segítségedre siettem, most nem lennénk itt!
- Ne mondj ilyet! – hajtotta le fejét Pansy, de Blaise nem törődött vele, folytatta, ahol abbahagyta.
- Carrow-ék lenézik a Malfoyokat, és Dracót sem kímélik, ő is teljes jogú halálfaló…
- A Nagyúr csak kihasználta – suttogta a lány magának.
- Magának kereste a bajt, csak egy gyerekes idióta, és te is beláthatnád, hogy itt már többről van szó, az életedről, mindnyájunk életéről.
- Fogd be!
- Eddig is azzal barátkoztál, aki mellett biztonságban voltál, kihasználtad te is Dracót, most viszont be kéne látnod, hogy csak púp a hátunkon!
- Szeretem Dracót! – emelte fel végre hangját Pansy, egyben jobbjával, s míg magas hangja Blaise fülét sértette, addig tenyere a fiú arcán csattant.
Pansy ijedten nézett a fejét tőle elfordító Zambinire, kezét lassan húzta vissza magához, s egy félénk lépéssel hátrált. Nem bánta meg, hogy megütötte Zambinit, azonban nem tudta, hogy mire számítson, nem tudta, hogy a fiú hogy fog reagálni.
Blaise mozdulatlanul állt, nem is a pofon sokkolta, hanem a tény, hogy felkorbácsolt idegei lecsillapodtak. Égett arcán a lány csípős tenyere, mégis elgondolkodtatta. Ő sosem mondott egy rossz szót sem legjobb barátjáról, legalábbis sosem gondolta komolyan. Maga sem értette mi ütött belé, talán a büszkeségét ért gyalázat miatt okolta Dracót. Sosem volt büntetőmunkán, s már a tanév kezdete óta szemet szúrt neki a Carrow testvérek őhozzá való hozzáállása. Nem volt hülye, tudta, hogy a Malfoy fiúval való barátsága miatt néznek rá csúnyán, de eddig elviselte, hisz Draco valóban a barátja. De a büntetés túlságosan megalázó volt számára. Azonban most az a tény sem kerülte el, hogy a Parkinson lány térítette észhez, s szinte már meg akarta köszönni, mikor valaki megakadályozta ebben a hozzá nem méltó cselekedetben.
- Hé, ti ketten! – recsegte Frics a vadőrlak mellől. Mindketten a kvibli felé fordultak, s szinte egyszerre sóhajtottak fel, mikor a gondok maga felé invitálta őket. – Nem érek rá egész este, csipkedjétek magatokat!
Blaise is, és Pansy is normál esetben egy-egy csípős megjegyzést tett volna a gondnok származására, vagy épp áporodott szagára, de az imént történt eset annyira sokkolta őket, hogy csak csendben követték az öreget a Tiltott Rengeteg szélén. Egy régi olajlámpás világította előttük az utat, s pár perc gyaloglás után megérkeztek az erdő szélének egy eldugottabb részére.
- Itt fogtok ma éjjel dolgozni! – mutatott Frics idegtől remegő kezével a szorgoskodó házimanókra.
- De hisz ezek házimanók! – fintorgott Blaise.
- Jó megfigyelés – forgatta szemeit Frics. – A házimanók itt fát vágnak, amit a vödrökbe kell pakolni, hogy azt bevigyék a kastélyba.
- Minek? – vágott közbe Pansy, s arcán ugyanolyan fintor ült, mint Zambinién.
- Mégis mit gondolsz, kicsikém, mi ég a kandallókban? – vetette oda a lánynak gúnyosan a gondnok. – A fát ebben a hónapban vágják ki, és aprítják fel, majd viszik a kastélyba. Ha jól tudom, egy hónapig, minden este büntetésben vagytok – vigyorgott a gondok, mire a két hetedéves mardekáros szája tátva maradt. – Nem lesz sok feladatotok, sajnos – olvadt le a mosoly Frics arcáról. – A felaprított fát belepakoljátok a vödrökbe, a többit a manók elintézik – fordult sarkon a férfi.
- Meddig kell itt gályáznunk? – fordult utána Pansy felháborodva.
- Most kilenc óra van – nézett órájára a gondok –, úgy éjfél körül elmehettek, a manók is addig dolgoznak itt – azzal elindult az épület felé.
- És mégis most hova megy? – tért észhez Zambini is.
- Hát aludni, mégis mit gondoltatok, jómadarak? – nevetett fel recsegő hangján a férfi.
Pansy és Blaise egyszerre fordult a manók felé, akik egy lámpásokkal kivilágított területen dolgoztak. Nem voltak sokan, öten a fákat vágták, kettő a vödröket pakolta, kettő pedig hol megjelent, hol eltűnt a teli fémedényekkel. Nem volt túl kecsegtető a helyzet, mire annyi fát feldolgoznak, hogy egész télen kifűtsék vele az egész kastélyt, meg is rokkannak.
- A kisasszony és az úrfi biztosan Fry – mutatott magára az egyik pakoló manó –, és Tues feladatát jöttek elvégezni – mutatott a mellé lévő koszos kis manóra.
- És akkor mi van? – nézett le a kis lényre undorral Pansy.
- Fry és Tues engedelmükkel visszamennének a kastélyba, kitakarítani a tantermeket – hajolt meg a másik manó, miután magas hangján elmondta szándékát.
- Csak tűnjetek a szemem elől! – legyintett Blaise, sosem szerette, hogy a manók ennyit agonizálnak egyes dolgokon.
A fiú és a lány szó nélkül elkezdték csinálni a feladatukat, azonban a második vödör megpakolása után Zambini már hallotta Parkinson halk szitkozódásait. A lány ott kezdte, hogy a származása végett nem itt lenne a helye, többek közt megemlítette a pimasz harmadéveseket, akik miatt ide kerültek, hisz ha azok nem balhéznak, és neki nem kell pálcát rántva beleavatkozni az elfajuló dolgokba, akkor a tanárok előtt a kis pimaszok nem kenték volna rá a dolgot.
Pansy magában azért értékelte, amiért Blaise kiállt mellette, mikor Alecto Carrow készséggel hitt a harmadéves mardekárosoknak. A végeredmény azonban csak rosszabbodott, a kétheti büntetésből egy hónapos elfoglaltság lett, együtt azzal a balfácánnal, akit az utóbbi időben messziről elkerült volna. Pár perc után saját maga is észrevette, hogy hallgatásba burkolódzott, s oldalra pillantva látta Blaise kutakodó tekintetét, mintha csak azt várná, mikor kezdi újra. Eleget téve a fiú vágyának, félhalkan elküldte melegebb éghajlatra a mugliismeret és sötét varázslatok kivédése tanárukat, illetve percekkel később belemelegedve, a hét év sérelmeit okozó Harry Pottert is számba vette, Grangerről nem is beszélve.
Magában azonban máshol járt, próbálta feldolgozni a szeptember eleje óta végbement változásokat az iskolán. Blaise-nek részben igaza volt, bár nem akarta bevallani, kezdetben valóban azért kereste Draco társaságát, hogy majd a megfelelő időben, ő biztonságban legyen, hisz akárcsak a fekete fiúnak, az ő szülei sem voltak halálfalók, épp csak megtűrt aranyvérűek. Azonban az évek elteltek, és nem lehetett meg nem történté tenni a tetteket, és bizony visszavonhatatlanul beleszeretett az ő szőke hercegébe, és ezt nem is tagadta. Mi több, büszke volt kapcsolatukra, bár az iskola falain belül nem mutathatták ki se egymásnak, se a külvilágnak mélyebb érzelmeiket, Pansy az utóbbi időben rájött, Dracónak talán nem is voltak mélyebb érzelmei.
Az elmúlt évben elhidegültek, de Pansy várt, türelemmel, hisz megértette a fiú reakcióit. Megbocsátott neki akkor is, mikor megtudta, a Malfoy fiú képtelen volt teljesíteni a Nagyúr kérését. Bár nem tagadta, kicsit csalódott volt, de azt is tudta, hogy a kastélyba érkezők sürgették őt, s Piton sem várt rá. Draco csak egy pillanatig hezitált, és Piton máris elorozta előle a dicsőséget. Haragudott mostani igazgatójára, s ezt nyíltan fel is vállalta. Pansy nem érezte szükségét a közbeavatkozásnak, s most emiatt él rettegésben az egész Mardekár-ház, ugyanis nincs kivételezés. Piton igazgató nem sokat van a diákság közelében, hátulról, meghúzódva figyeli az eseményeket. Akik most kitombolhatják magukat azok Carrow-ék, s mivel sok háztársa Draco oldalán áll, hisz hatévnyi hűséget nem lehet egy intéssel semmisé varázsolni, ők is megkapják a büntetést, mint a griffendélesek, vagy a hollóhátasok.
Ennek nem így kéne lennie, életük legszebb évét kéne tölteniük a Roxfortban, nekik kéne kitombolniuk magukat, s nem pedig félve minden levegővételtől bujdosniuk a klubhelyiségben. Sokan már ez alatt a pár hónap alatt elfordultak Dracótól, s ők bátrabban is szórakozhatnak. Azok a harmadévesek is azt hitték, hogy bármit megtehetnek, s viccesnek titulált varázslatokkal gúnyolhatják Dracót, de tévedtek, Pansy prefektusi tisztelete végett rájuk parancsolt, de azok semmibe vették a lányt. Nem volt nagy csetepaté, de Alecto rájuk förmedt, látván, hogy Malfoy egyik kis követője is belekeveredett, s a kis pisisek azonnal rákenték, hogy ő kezdte. A sértő feliratok és egyéb kis csínyeknek hűlt helye volt, Alecto nem is tudta, pontosan mi történt, csak lecsapott a helyzetre, hogy megalázhatja Malfoy barátnőjét.
Kemény idők jártak, főleg azok szenvedtek, akik nem hódoltak be. Pansy szerelme, s kötődése Dracóhoz túl erős volt, hogy elhagyja, még akkor is ha a fiú már láthatóan, s bántóan kerülte őt. Zambini mindig is csitrinek tartotta, de látván, hogy ennyire hű a fiúhoz, bár a lánynak soha nem mondta volna, elismerte őt ezért. Valamilyen szinten még fel is nézett rá, amiért ennyire határozottan tudja, hogy kihez tartozik, hogy kit követ vakon, hogy kihez hűséges. Ő kételyek közt hajtotta le minden este a fejét, s reggelre sem tudta megmondani, hogy a fiú fontosabb neki, aki öt éven át mellette volt, s sokat hülyéskedtek, vagy inkább túl akarja élni ezt az évet, ahogy mindenki más is.
Szótlanul telt az az egy hónap, mindketten gondolataikba merülve pakolták a fahasábokat, s mindketten megpróbálták átértékelni a dolgokat, a körülöttük lévőket, s saját magukat. Mindkettejüknek meg volt a véleménye mindenkiről, s saját álláspontot is foglaltak a harmincadik nap végére, de mivel a másikról alkotott véleményük nem tartotta annyira őket, hogy egymáshoz szóljanak, így nem tették.
Az első éjszakán, mikor már nem kellett robotolniuk, osztálytársaikkal ültek a kandalló közelében a kényelmes kanapén és fotelokon. Pansy is, és Zambini is nyögdécselve foglaltak helyet, s ők is érezték a feszült légkört. Draco Pansyvel szemben ült, két oldalán Crakkal és Monstróval, Pansyt Greengrass és Bulstrode vette körül, a két csapat közt pedig Zambini és Nott ült. Millicent és Daphne sajnálkozva nézték Pansyt, néha kérdezték, hogy hol fáj neki, de semmi több. Blaise és Nott sokat sejtetően össze-össze néztek, Crak és Monstro szokásukhoz híven bambultak ki a fejükből, Draco pedig szinte remegve ült, összehúzva magát.
A hatodik évükben sokat változott, már nem mókázott velük, és a társaságukat is kerülte, egyedül hű gorilláiban bízott meg. Mostanra azonban láthatóan megtört, a szeme alatti karikák elmélyültek, s a szórakozástól másnak is elment a kedve. Draco olyan volt a kis társaságban, mint egy nagy vihar előszele. Vagy egy ocsmány vírus első megfertőzöttje. Nézőpont kérdése volt, ki mihez hasonlította. Pansyben azonban élt a remény, hogy egy nap visszatér hozzá az a Draco, akit még elsőben ismert meg, akinek az apja másodikban elüldözte Dumbledore-t, harmadikban egy hippogriffet halálra ítéltetett, negyedikben magával a Mágiaügyi Miniszterrel egy páholyban nézte a családjával a Kviddics Világkupa döntőjét. Akkoriban Draco magabiztos volt, egy igazi mardekáros, aki nem félt a következményektől, mert nem voltak.
Azokat az időket akarta, azokat a gondtalan éveket.
- Szívok egy kis friss levegőt – állt fel csendesen Malfoy, s kisétált a klubhelyiségből. Prefektusként megtehette, hogy bármikor ki-be járkáljon. Ezek a kiruccanások már nem olyanok voltak, mint mikor elsőben Pottert és barátait leste meg.
- Draco… - suttogta Pansy, ahogy a fiú sötétbe burkolódzott alakja lassan eltűnt a falba rejtett ajtón keresztül. Mindenki kicsit nyugodtabb lett, ahogy a fiú távozott, egyedül a Parkinson lánynak szorult görcsbe a gyomra. Gyanakvó tekintettel pásztázott végig társain, s látván a tekintetétől szorongó arcokat, nem várt túl sok jót a hallgatásból, mely rájuk telepedett. Crak különösen felélénkült, most, hogy nem volt ott Draco, igen szúrósan nézett Daphnéra. Pansy gyanakvóan fordult a jobb oldalán, a kanapé karfáján ülő lány felé. Greengrass ijedt tekintetekkel rázta meg alig láthatóan fejét, de mire észrevette, hogy barátnője is látta a szótlan elutasítást, kétségbeesetten sóhajtott.
- Pansy… - kezdett bele, kínosan érezve magát, majd nagy levegő után folytatta. – Értsd meg, nem biztonságos, ha Draco köztünk van – próbált kíméletesen fogalmazni a szőke.
- Ezt mégis hogy értsem? – kérdezte a kelleténél magasabb hangon, ahogy egyre jobban aggasztotta a többiek összenéző tekintete.
- Ha továbbra is Dracóval lógunk, bármikor a nyakunkba varrhatnak egy, akár két hónapos büntetőmunkát, piti ügyek miatt…
- Olyanokért, amiket nem mi követtünk el – fejezte be a mondat keserű igazságát Nott.
- Magára akarjátok hagyni Dracót? – dőlt hátra a kanapén Pansy, ahogy kezdte egyre inkább kézzel foghatóan érezni azt a bizonyos hurkot nyaka körül.
- Nézd, Draco önnön hibájából került oda, ahova – hajolt a lányhoz közelebb Nott.
- Draco csak zavart volt!
- Az én apám is megjárta az idő tájt az Azkabant, és mégsem utasítottam el magamtól azokat, akik addig mellettem álltak. Draco egyszerűen nem teljesítette a Nagyúr parancsát – a fiú nyugodt hangon beszélt a lányhoz, remélvén, hogy az is lenyugszik, de csak az ellenkezőjét érte el.
- Piton… Az ő hibája, nem hagyta, hogy Draco befejezze, amit elkezdett! – egyenesedett ki ültő helyében Pansy, ahogy minden erejét összeszedve próbálta védeni Dracót.
- Nem, Pansy. Nem – suttogta az utolsó szót Nott.
- Theonak igaza van, Draco… - próbálta átvenni barátjától a szót Blaise, de neki sem sikerült rendesen befejezni a mondandót. Nehéz volt erről beszélni, hisz mind tudták, Draco mellett már csak ők állnak. Vagyis lélekben már csak Pansy.
- Draco nem tudta megtenni, amit Piton professzor igen. Gyenge volt, és ennek a következménye az, hogy most már mi sem vagyunk biztonságban – Nott hangja fájdalommal volt teli, neki sem volt egyszerű ezt belátnia, de nem tehettek mást, az igazságot botorság tagadni.
- Ti mind… - nézett köbe ismét, s csak helyeslő arcokat látott – mind cserbenhagynátok őt – suttogta megsemmisülten.
- Nincs szüksége ránk. Így lesz mindenkinek a legjobb – próbálta vigasztalni Daphne, s egyik kezét a lány vállára tette.
- Ez így Dracónak sem tesz jót – vette át a szót ismét Nott. – A legutóbb, SVK-n, Amycus az orra alá dörgölte, hogy miatta alszotok – nézett rá és Blaisre. A dolog igaz volt, Pansy azért is aludt sötét varázslatok kivédésén, mert gyűlölte Amycust, és fáradt volt, Blaise pedig szimplán álmos. – Dracót csak kínozzák azzal, ha a számára fontos embereket bántják. És ha nekünk okoznak kellemetlenséget, az nem épp élvezetes számunkra sem – világított rá Theodore.
- És inkább magára hagyjátok? – pattant fel Pansy, mert már nem bírta tovább hallgatni.
- Ha ezzel megmentjük a saját bőrünket, igen – bólintott Nott. A lány nem válaszolt, csak feldúltan kimasírozott a klubhelyiségből.
Nem akarta elhinni, hogy azok, akikben éveken át megbízott, akikben Draco megbízott, most csak így elárulnák őket. Nem akarta elhinni, hogy azok után, amit a Nagyúr Dracóval tett, még mindig őhozzá hűségesek, és nem látják be, hogy csak játszott a fiúval. Dracónak támogatásra lenne szüksége ezekben az időkben, és nem arra, hogy hátat fordítsanak neki. Hát ennyire gyávák volnának a mardekárosok? Hát nincs meg bennük a ravaszság, az ész, amivel megoldást találhatnának erre az aggasztó helyzetre? Mért választják a könnyebb utat? Nem lesz jobb nekik, hát nem látják?
Szinte már könnyeivel küszködve keringett a kanyargós pincefolyosón, mikor léptek közeledtek felé. Zavartan megtörölte nedves szemeit, s kutakodva nézett körbe a gyéren világított pincében. Fehér bőre rikított a sötét folyosón, mikor a kanyarban befordult. Pansy örömét vissza nem tartva rohant felé, s ölelte át szorosan.
- Draco – szólította a fiút, s mélyen magába szippantotta annak jellegzetesen finom illatát. Szorosan ölelte nyakát, s várta a biztonságot adó karok erős viszonzását. De ez elmaradt. Malfoy karjai már épp indultak a lány dereka felé, de útközben megállt. Nem tudta átölelni Pansyt, a fekete démont, aki mindig mellette állt, akit mindig magáénak tudhatott. – Draco? – lépett el a lány, elengedve a fiút, s kutakodó fekete szemeivel az ezüstöket próbálta megfejteni, de most először érezte úgy, hogy képtelen rá.
- Pansy, sajnálom…
- Kérlek, Draco! Ne… - suttogta, s karjait visszafonta a vékony nyak köré.
- Nem… Ez nem megy – bontakozott ki a karok közül a szőke.
- Draco, tudom mit érzel – engedett a fiúnak, s lépett egyet hátra –, de minden a régi lesz! Mi ketten, újra együtt, és a többiek is! Újra félni fognak, ha meghallják a Malfoy nevet, és minden olyan lesz, mint régen!
- Már semmi sem lesz olyan – búgta a fiú lesütött szemekkel.
- De… - akadt el a lány hangja.
- Sajnálom, Pansy – nézett a remegő tekintetekbe jéghideg ezüstjeivel. – Semmi nem lesz a régi, a családom csak egy lábtörlő, amibe a Nagyúr kénye-kedve szerint törli a lábát. Nem tudom vissza csinálni… és… nem is akarom – nehéz volt kimondania az utolsó pár szót, hisz nem könnyen vallotta be még Parkinsonnak sem, hogy túl gyenge ahhoz, hogy egymaga visszaszerezze családja becsületét, nevének tisztaságát.
- De… - kezdte volna újra Pansy, azonban Draco szorosan átölelte, de ezt mindketten érezték, hogy nem olyan, mint régen. – Én melletted leszek, bármi is legyen az ára – fojtotta vissza könnyeit a lány, de hangján hallani lehetett, hogy alig pár másodperc választja el a zokogástól.
- Vigyázz magadra… Mert én már nem tudok vigyázni rád – azzal ellépett a megsemmisült lány mellett. Pansy nem fordult a fiú után, s Draco sem nézett vissza a lányra.
Nem akart szakítani vele, bár nem mutatta, lelke egy része nyugodt volt, hogy Pansy mellette volt, de már nem csak saját családjának okoz fájdalmat, hanem azoknak is, akik bár csak félelemből, de éveken át mögötte álltak. Tudta, hogy suttognak róla, így jobbnak látta elereszteni a régi szálakat. A karácsonyi szünet épp elég idő lesz ahhoz, hogy csendben visszavonuljon a társasági életből, gondosan maga mellett tartsa Crakkot és Monstrót, hisz velük már mindent megbeszélt. Ők voltak vele tavaly is, minden titkát ismerik, amit ismerhetnek. Draco tudta, kik azok, akik az évek alatt valóban mellette álltak, Blaise, Pansy… ha igazán tisztelte őket, bölcsebb dolog lesz elereszteni őket, mielőtt még több fájdalmat okoz nekik. Ha nem tudná, hogy a Nagyúr véres bosszút állna szülein, az első lehetőségkor megszökne még az országból is. A két fiú bárgyún vigyorogva ott lesznek neki társaságként, a többiek pedig remélhetőleg élve kihúzzák a vizsgákig. Mást úgysem tehet, ha már mindent tönkre tett gyengesége.
Pansy nem tudta, hogy került a fal tövébe, csak annyit érzékelt, hogy karjaival szorosan öleli magához térdeit, mintha ezzel azt az illúziót keltené, hogy még mindig Draco karjai melegítik. Zokogott, s nem érdekelte, ki hallja meg, s ki nem, úgysem járkál már ilyen későn senki a folyosókon. Fájt neki, hogy a fiú, aki mellett a végsőkig kiállt, elhagyta. Ő mindig bízott benne, talán túl naivan. Akarta, hogy minden a régi legyen, s őszintén hitte is. Hisz máshogy nem bírta volna ki az elmúlt évet, mikor Draco folyamatosan titkolózott előtte, lerázta, s nem törődött vele. A fiú volt az első szerelme, s nem akarta, hogy így legyen vége. Nem érdekelte, ha a többiek megvetik, mert már nem követi a Nagyurat, mert már hónapok óta a saját feje után ment. Nem tisztelte a sötét mágust, mert csak azt tapasztalta, hogy amióta a kastély felett átvette a hatalmat, nemcsak a többi ház tanulói életét sanyargatják, de a mardekárosokét is. És ez egyáltalán nem volt ínyére.
Vissza akarta kapni Dracót, azt a fiút, aki éjt nappallá téve azon töri magát, hogy közös ellenségeik orra alá borsot törjenek, hogy varázslatokat keressenek a könyvtárban, hogy mivel hecceljék meg a kisebbeket legközelebb. A mindent bevállaló Dracót akarta, akibe beleszeretett. A nagyszájú, szókimondó Dracót, aki mindig odamondta Potternek, ha valami baja volt vele, aki kedvtelésből gúnyos dalokat ír, aki seprűt lovagolva száll szembe mindkettejük utálatának tárgyával. De ahogy percről percre magányosan ült a kihalt folyosón, rá kellett jönnie, hogy ez a Draco nem tér vissza többé hozzá, mert ez a Draco már nem létezik. Már nem nevet a tréfákon, már nem örvend valaki bánatán.
Talán… felnőtt? Draco Malfoy valóban érett férfi lett volna? És ő észre sem vette? Ennyire zokon vette volna, hogy nem is látta, mi folyik körülötte, és Draco körül? Ennyire a maga kis világába merült volna? Talán még mindig gyerekes vágyakat kerget, mikor fontosabb dolgokban kéne józanul döntenie? Hát ennyire felszínes és kicsinyes volna? De, mióta foglalkoztatta őt olyan kérdés, ami a jellemével volt kapcsolatos? Mért akarna megváltozni, mikor a régi dolgokat jobban szerette? Ezernyi, ijesztőbbnél ijesztőbb kérdés. A sírástól legyengült teste már alig remegett, s elméje nem kívánt választ találni a feltett kérdésekre. Nem akart válaszokat, mert félt, azok még jobban fájnának. Léptek közeledtek felé, nem túl hangosan, de mintha sietősen. Nem akart senkit a közelében, egyedül akart maradni. A gondolataival, a fájdalmával. Mikor a lépések zaja elnémult, közel magához hallotta utoljára a cipők koppanását.
- Prefektus vagyok! – emelte fel kissé fejét, de nem nézett az illetőre. – Takarodó után mindenkinek a klubhelyiségben a helye… - csuklott el hangja, de folytatta. – Ha nem akarsz büntetőmunkára menni, takarodj vissza! – azzal lezártnak tekintve a témát, visszabújt karjai takarásába. Tétovázó motoszkálást hallott, de megpróbált nem törődni vele.
- Nem szívesen pakolnék megint fát – hallott egy ismerős hangot maga elől Pansy. Ijedten kapta fel tekintetét a fekete fiúra, s a meleg barna, és a fagyos éjfekete tekintet egy végtelenhosszú pillanatig összefonódott.
- Öhm… Mi keresel itt? – próbálta hangszínét a megszokott stílusra állítani, több-kevesebb sikerrel, s közben sós könnyeit törölgette arcáról.
- Te sírtál – jelent meg egy széles vigyor a fiú arcán, de se hanga, se tekintete nem arról árulkodott volna, hogy gúnyolódni jött.
- Ez csak… biztosan összeszedtem valami nyavalyát azoktól a koszos házimanóktól – magyarázkodott Pansy, s hátrébb csúszott, szorosan a falhoz.
- Hallottam, hogy Draco szakított veled – fészkelődött az eddig térdelő Zambini, s mire Parkinson észhez tért, a fiú már mellette ült, szorosan mellette.
- Tévedésben élsz, Zambini! Velem nem szakítanak – vette fel gunyoros stílusát a lány.
- Valóban? Akkor mi történt? – húzta fel sejtelmesen egyik szemöldökét Blaise.
- Hát, közös megegyezés alapján döntöttünk így – fordította el tekintetét Pansy.
- Parkinson, ne nézz házimanónak, ezt nem veszem be! – karolta át a lányt Blaise.
- Vedd le rólam a mocskos mancsod! – sziszegte Pansy, de ugyanakkor semmit nem tett, hogy kibújjon az ölelésből, mely vállát melegítette.
- Nem érdemelted meg, amit Draco veled tett. Azok után, hogy mindenkinél jobban kitartottál mellette. De őt is meg lehet érteni, azok után, amik történtek, ez volt a leghelyesebb lépés tőle. Elvágni a kötelékeket.
- De én nem akartam… - gördült le két kövér könnycsepp az arcán, s hozzábújt a fiúhoz.
- Egy nap talán Draco visszatér közénk. Az a Draco, aki már nekem is hiányzik. Én is csak remélem, hogy ez a jégcsap, aki lett belőle valamikor újra az a szabadlelkű fiú lesz, aki volt – suttogta Pansynek. A lány meglepetten nézett fel rá, nem hitte volna, hogy ő is ugyanazt szeretné. Azt gondolta, Blaise is csak a túlélésért küzd, nem törődve azzal, hogy valakit közben elvesztenek. – Elgondolkoztam, amit mondtál. Draco tényleg a barátom, de be kell látnod, most ő sem tehet mást. Egy rossz lépés, és a családjának vége. Gyönge kis bábok lettek – Blaise szavaira Pansy csak bólintott, hang nem jött ki torkán. – De ígérem, egyszer visszatér közénk az a Draco, aki még mindig benne van, csak épp nagyon mélyen – simította meg baljával a lány arcát, aki erejét, s reményét vesztve hajolt közelebb a fiúhoz, aki nem tagadva szándékait, kezét a lány haja alá csúsztatta, s gyengéden megcsókolta.
Nem tudták évek múltán sem megmagyarázni, hogy milyen okból vágytak a másikra, csak egy dolgot tudtak biztosan. Akkor és ott egymásra volt szükségük, hogy elfogadják barátjuk gyermekien ártatlan lelkének elvesztését, s hogy a nehéz időket együtt tudják átélni, hisz bár a döntés egyszerű volt, az egész csapat részéről, a szándékok mások voltak. Notték életben akartak maradni, ahogy eddig is a nagyobb elismerését barátkoztak a Malfoy fiúval. Draco elkeseredettségében hagyott hátra mindenkit, hisz tudta, ezzel csak azoknak okoz fájdalmat, akik nem érdemlik meg. És ezek Parkinson és Zambini voltak. Hisz ők végig kiálltak mellette, végig hittek benne, még ha mindketten másképp is látták a dolgokat, a két szélsőséges vélemény eggyé forrott. Ám idővel, mindnyájan belátták, ez volt a sorsuk…
… Egy pergamennek be kellett telnie, hogy egy másikon új történet vehesse kezdetét.
***
VéGe
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
